Első albumom képei között már szerepelt a holló (Corvus corax). 2011-ben még korántsem volt annyira elterjedt, mint napjainkban. Ma már napközben is látom és hallom az erőmű közvetlen közelében őket. Eleinte a gyulaji dombok erdeibe épített leskunyhó volt az egyik téli fotósbázisom. Rengeteget jártam oda rétisast, egerészölyvet, és persze hollót fényképezni. A kihelyezett potyakaját óvatosan becserkésző előfutárok után tucatszám jöttek a hollók. A madarak közül ők rendelkeznek a legnagyobb agytérfogattal. Rendkívül intelligensek. Nehezen fotózható madarak. Az óvatossága mellett tollazatának csillogását, kontrasztját ritkán sikerült technikailag is jól lefotózni. Egyik évben azonban szerencsém volt, mert sok hó lepte el a tájat. Ráadásul a pára is segített. A fehér hó szépen derítette, megmutatta mennyire nem fekete ez a madár. A szivárvány minden színe táncolt a tollazatán. Rengeteg felvételt készítettem róluk. Azért nem volt minden fenékig tejfel. A sikerért agyagos, sáros, fagyos talajon, traktorkerekek nyomvonalaiban botorkálva, hajnali négy órakor már úton voltam a leshez. Még a sötétben kellett elfoglalni helyemet, hogy a madarak ne gyanakodjanak. Heteken keresztül 20 kg-os hátizsákkal a hátamon több kilométer gyalogolás után estig kuporogtam az alig egy köbméteres, fűtetlen fadobozban. Arról nem is szólva, hogy már előtte jóval korábban kellett ébredni, mert az odavezető út is legalább egy óra volt. Vagy kettő! A kanyargós, csúszós utak csak nehezítették a napot. Naponta kétszer. Nem panaszként mondom. A kihívásokért kárpótolt az a sikeres néhány nap. Csak némi ízelítőt adtam a fotózás titkait megismerni vágyóknak, mennyi minden van egy-egy kép mögött.
Az erőmű horgásztavainál, sokszor hallom éjszakánként az erdei fülesbagoly huhogását. A tó melletti parkolóban évekkel ezelőtt, gyanakodva figyelő tekintettel, de tűrte, hogy elkészítsem első képeim egyikét róla. Szinte egybeolvadt környezetével. A fa kérge és tollazata tökéletes álcaként működött. Az "Ürgemese" c. könyvem készítésekor, dr. Kalotás Zsolt segített, többek közt e faj éjszakai fotózásában is. Nagyon sokat köszönhetek Zsoltnak. Számtalan élőhelyet és trükköt mutatott meg az évek során, így gazdagítva digitális fotóalbumomat. A dunaszentgyörgyi láperdő baglyaira viszont én hívtam fel figyelmét (persze hozzá teszem, nekem is úgy súgták meg). A madarak télire melegebb, a láperdő névadó településének kertjeiben vészelik át a fagyos napokat. Vannak olyan házak melyekhez évtizedek óta ragaszkodnak. Ottlétükről a járdán lévő sűrű köpeteik, no meg a leveleken és ágakon fehéren virító ürüléknyomok árulkodnak. Kisunokám egyik kedvenc madara a bagoly. Mondanom sem kell, már rég túl vagyunk az első bagolytalálkozáson. Természetesen idén is elviszem őt a község egyik legismertebb kolóniájához, mely a község általános iskola egykori igazgatójának házánál található.
Pakstól alig néhány kilométernyire, Gyapán, egy régi kúria parkjában nagyon sok mókus élt még tizenöt évvel ezelőtt. Jó soruk volt, mert a parkban és a vele szemben lévő házak előtt álló rengeteg diófa bőséges téli élelemmel látta el a szorgalmas gyűjtögetőket. A parkban portyázókat nem, de a biztonságos élőhely és a lakóházak közötti halálösvényen áthaladókat alig néhány egyedre csökkentette a gépjárműforgalom. A műúton haladva szinte mindennap találkoztam egy-egy áldozattal. Azért szerencsére még van néhány család, akik megszínesítik a tenyérnyi erdő élővilágát. Ez a helyszín volt az első, ahol mókusokat fotóztam. Évekkel később az atomerőmű melletti Dunaszentgyörgyi-láperdőben egy madáretetőt alakítottam ki. A rendszeres etetést hamar siker koronázta, a számtalan madár mellett megjelentek a mókusok is. A potyakaja mágnesként vonzotta őket. Ha elfogyott a kitett eledel, különösen a hideg téli napokon, akkor szinte szemrehányóan jeleztek fotóalanyaim, hogy várják az utánpótlást. Ezeken a fotózásokon ritkán unatkoztam, mindig történt valami érdekes. Fázni viszont annál többször sikerült, még akkor is, ha jól beöltöztem, mert mozogni nem lehetett, és a szűk, fűtetlen fadoboz vajmi keveset védett a téli hideg ellen.
Magyarországon 28 denevérfaj él, mindegyikük védett, sőt némelyikük fokozottan is. Gyümölcsevő és vérszívó rokonaik nálunk nem honosak. Nagy becsben tartom azokat a lehetőségeket, amikor természetvédő barátaimnak köszönhetően évente egy-két alkalommal elkísérhetem őket barlangi kutatóútjaikra. Az állomány rendszeres feltérképezése fontos információkkal látja el a szakembereket. A fotósnak pedig lehetősége van néhány felvétel készítésére. Nagyon figyelni kell arra, hogy a hibernációt ne zavarjuk meg. Testünk meleg párolgása, lámpáink hosszas világítása vagy a fényképezőgép hangos kattogása korai felébredésüket okozhatja. Egy-két felvétel maximum, és irány tovább, keressük fel a barlang többi lakóját is! Az egyik képen látható, hogy némelyikük a téli hibernációjukat kihasználó vérszívó kullancs célpontjává vált. Repülő emlőseink rovarokkal táplálkoznak. Tökéletes pontossággal, főleg ultrahang segítségével tájékozódnak. A technika és e faj nagyon ritka és balszerencsés találkozásának eredményét rögzítettem 2012-ben. A repülő denevér az ütközés során a kocsi hűtőrácsai közé szorult. Véletlenül vettem észre a parkolóban, hogy darazsak lepik el az éjszakai baleset nyomait. A barna hosszúfülű-denevérből alig egy óra múlva csak a csontok maradtak.
A természetfotós számtalan szebbnél szebb pillanatot láthat és örökíthet meg, ha jókor van jó helyen. Persze a szerencse mellé elszántság, kitartás és a megfelelő technikai háttér is kell. A víziszárnyasok és egyáltalán a vízparti fotózás, az ottani élővilág megfigyelése, egy-egy szép pillanat megörökítése örökre beleég emlékeim zsúfolt tárházába. Szerintem minden természetfotós nevében mondhatom, hogy bármely általuk készített képpel kapcsolatban azonnal tudnának az akkor és ott átélt élményeikről részletes beszámolót tartani. Minden felvételnek megvan a maga kis története, legyen szó akár az atomerőmű vízkivételi művénél egy őszi napfelkeltében úszkáló tőkés récéről, vagy egy 2011-ben Újtelek határában a tavaszi bőséges csapadéknak köszönhető számtalan tavacskák egyikében naplementekor békésen úszkáló víziszárnyasról. Mai nap is előttem van az a pillanat, amikor kora reggel a bevetés után tisztálkodó kárókatonát a jeges Duna partján hason fekve fotóztam. Fehér hentesruhába öltözve – hogy egybe olvadjak a tájjal – centiről centire mozgattam a hatalmas objektívet, nehogy kiszúrjon és faképnél hagyjon a várva várt madár. A piócás emberre is emlékszem. Paks határában, Biritón még volt annyi víz, hogy a kisvöcsköket szintén hason fekve, de nyakig a vízbe merülve neoprénruhában fényképezhettem. Egy idő után fura érzés miatt szakítottam meg a fotózást. Úgy éreztem, mintha valami vagy inkább valamik mászkálnának rajtam. Felállva láttam, hogy tucatnyi pióca csüng rajtam. Brrrr.....! Mi tagadás, nem feküdtem vissza a vízbe. Végül is már elkészültek az elképzelt képek.
A barna varangy nem mondható igazán szépnek, de nem is ez a lényeg. Védett természeti kincseink egyike, a biodiverzitás fontos része. Életük során számtalan kihívással kell szembenézniük. Nászidőszakban, tavasszal mesterséges akadályok állják útjukat. Év eleji és év végi vándorlásaik során rengetegen lesznek áldozatai urbanizált környezetünknek. Azok, akik szerencsésen túlélték ezt az évet, minden bizonnyal mostanra már a rájuk jellemző hibernációs állapotban az erdő vagy egy kihűléstől védett hely mélyén vészelik át a téli időszakot. Jövőre a szekszárdi Sötétvölgyben vagy Orfű patakjai mentén újra meglátogatom őket.
Az őszi erdő ezernyi arcát fotózni nemcsak technikai, de fizikai kihívás is. Az évek során többször is próbáltam elcsípni a legjobb időpontot. Sokszor nem sikerült. Volt, amikor a hét elején elhatározott utat egy közbejött sürgős munka pár nappal későbbre halasztotta. Egy hirtelen időjárás-változás, és a szép leveleket a szél a föld színével tette egyenlővé. Máskor olyan lassú és egyenetlen volt a lombkorona elszíneződése, hogy nem volt értelme az elképzelt fotó elkészítéséért útra kelni. De a türelem többnyire meghozza gyümölcsét. Egyedül járni az erdőt, felfedezni benne a különleges és rejtett szépségeket – igazi kaland számomra. Minden évben visszatérek kedvenc helyeimre, és persze mindig felfedezek valami új és érdekes dolgot.
Nem vagyok jártas az esti csillagos égbolt fotózásában, de mindig hajt a kíváncsiság, hogy kipróbáljak érdekes, számomra még ismeretlen dolgokat a fényképezés gazdag tárházából. Tudom, nálam ezt már sokan és sokkal profibb módon megtették. De játszani jó! Egy téglagyári bányató agyagoszlopai kicsit a Grand Canyonra emlékeztettek. A hosszú, 30 másodperces exponálás közben véletlenül megnyomott autófék lámpafénye még vörösebbé tette a kocsányos tölgy őszi leveleit. De megpróbáltam azt is, miként tudom ellenfénnyel meseszerűvé tenni az éjszakában a mező öreg tölgyeit.
Párom egyetemi egyik záró vizsgamunkája egy gombaismereti könyv tipográfiai megtervezése volt. Természetesen ki mást is kérhetett volna fel, hogy a könyv illusztrációs képeit elkészítse, mint engem. A légyölő galócáról is kért felvételt. Nagy kihívás volt ez, mivel még nem találkoztam vele addigi gombaszedő túráim egyikén sem. Fura, de tényleg így volt. Segítségért a pécsi vásárcsarnok egyik gombaárusához fordultam. A mecseki bányák erdői mélyén meg is mutatta keresett fotóalanyaimat. A kép elkészült, a vizsgamunka is sikeres lett. Évekkel később Paks határában járva egyre többször tűnt fel az avarban jellegzetes piros alapon fehér pöttyökkel teli kalapja. Már nem sürgetett a vizsgamunka leadási határideje, és a feladat súlya sem volt oly nagy, így volt időm arra, hogy a fényképezőgéppel jobban körbejárjam ezt a gombát. Arról nem is beszélve, hogy ott voltak a lábam előtt.
Az őszi puszta sekély tavainak partján még láthatók a pezsgő nyári madársokadalom hátrahagyott nyomai. Tollak milliói árulkodnak az itt költő madarakról. A „tettesek” már sok ezer kilométerre délre vonultak, de nem ürült ki a táj. Helyükre újabb sereg érkezett. Darvak, a puszták madarai. Tavasszal és ősszel a Dunántúlon csak jellegzetes kurrogó hangjukat halljuk, és magasan az égen látjuk vonulásukat. Hogy közelebbről is láthassam őket, 2011-ben Hortobágyra kellett mennem. Varázslatos élmény volt ezt a nagyon óvatos madarat (épített lesben) testközelből fotózni.
A nyárutó és az ősz – ha az időjárás is kedvező, a fotós túrákon készített képek mellé némi ajándékkal is kecsegtet a természet. Családom, barátaim és munkatársaim alig várják, hogy a terepjáróból előbúvó egykori fotóalanyaimból válogathassanak, otthon a legkülönbözőbb módon elkészített finomságokat varázsoljanak belőlük. Az őzlábgombát gyakran már úgy viszem hozzájuk, hogy a frissen kisült szeletekre majonézt vagy valamilyen más köretet kell csak tenniük. Mondanom sem kell, ez utóbbi verziót kedvelik a legjobban. Más mérgező gombákkal nehezen téveszthető össze, ezért belém és a gombába vetett bizalmuk megkérdőjelezhetetlen. Reméljük, ez a hagyomány sokáig fennmarad. A héten újra meglátogatom az erdőt. Páromon kívül senkinek nem mutatom meg nehezen megszerzett lelőhelyeimet. (Ez egy alapvető gombászszabály. Vagy önzőség? Döntsék el Önök!) Azaz mégis. Idén hároméves kis unokám szedi le az e heti túra – esernyőre emlékeztető – első nagy őzlábgombáját. Már nagyon várom a pillanatot, hogy azt megörökíthessem.
Már öt éve vezetek egy nemzetközi fotóstábort magyar, orosz és fehérorosz fiataloknak. Munkatársaim segítségével átadjuk tapasztalatainkat, ismereteinket a jövő generációjának. Nincs olyan foglalkozás, ahol ne hangsúlyoznám nekik, hogy a téma a lábunk előtt hever, csak le kell hajolni érte. Ezek a felvételek is teljesen más célból indult fotós túrák „melléktermékei”. Ősszel a szikeket járva darvakat kerestem. Az eget kémlelve velük akkor nem találkoztam, de a tájat gyönyörű lilába festő apró virágok milliói kárpótoltak sikertelenségemért. A tátorjánt a Paks melletti Gyűrűsi-löszvölgyben – köszönhetően az élőhely-rekonstrukciónak, melyet nagy erőkkel végez a Duna-Dráva Nemzeti park már évek óta – egy fényszennyezésektől mentes éjszakai csillagfotózás helyszínét keresve fotóztam. A konkolyba dr. Kalotás Zsolttal tett közös gyurgyalagélőhely-felkutató túránkon botlottunk. Ez utóbbi gazdag állományt már nem fotózhatom le, mivel az emberi meggondolatlanság és önzőség a föld színével tette egyenlővé élőhelyüket. A krosszpályának kialakított helyről kiábrándító, dühhel teli szívvel kellett távoznom a tervezett virágképek helyett. Szerencsére a pusztítás előtt készült felvételekben még gyönyörködhetünk. De ez koránt sem pótolja elveszett természeti kincseink egyikét.
Kérem, engedjék meg, hogy az ürgékkel példálózva mondjak néhány gondolatot az e hét végén tartott nemzetközi világnapokról. Teszem azért, mert természetfotósként nekik köszönhetem eddigi legszebb és természetfotós pályázatokon elért legnagyobb sikereimet. Kezdődött azzal, hogy Paks határában, az Ürge-mezőn megismerkedtünk egymással. Az évek során rengeteg időt és energiát fektettem a fotózásukba, különböző technikákat alkalmaztam, figyeltem őket, környezetüket, mindennapjaikat. Nem vagyok természetügyi szakember, de ökopaparazzóként azért néhány dolgot ez idő alatt megtapasztalhattam. Az ország több pontján is járva, természetvédelemben és tudományban jártas emberekkel beszélgetve bővebb ismereteket szereztem róluk. Érezhető az állományuk csökkenése, ami hatással van más fajok életére is. A szakemberek sokat dolgoznak azon, hogy ez a tendencia megváltozzon. Az élőhely-rekonstrukciók, legeltetés, telepítés, területvédelem, mind-mind fontos eleme annak, hogy a kis kedvenc újra nagyobb számban jelenjen meg mindennapi életünkben.
Kirándulásaink során még az sem baj, ha egy ragadozó madarat látunk ezen rehabilitált területeken, mert az azt jelenti, újra nagyobb számban jelen vannak köztünk. Sajnos már rég nem „az ürge a gát legnagyobb ellensége”.
A dámszarvas hazánkban sok helyen előfordul. Bármerre járok, fotós túráimat véletlenszerű megjelenésükkel gyakran színesítik. Termetre jóval kisebb, mint a gímszarvas. Jellegzetessége a pettyes bundája és a bikák lapátszerű agancsa. Párzási időben – barcogás –, ami októbertől novemberig tart, a bikák patájukkal kapart teknőkben várják a mustráló nőstényeket. Náluk a hölgy választ. Nahát! Ki gondolta volna? Több helyen is fotóztam már őket, természetes, szabad, kerítésektől mentes erdők tisztásain és vadasparkokban egyaránt. Ez utóbbi helyszínhez kötődik az első albumomból (Genuin) idézett, e faj fotózásáról szóló legmaradandóbb élményem. „Bevallom, amikor ezeket a felvételeket készítettem, elszorult a torkom. Egykor hozzátartozott a mindennapjaimhoz, hogy az atomerőmű mellett létesített ökoparkot szemrevételezzem, és feltérképezzem az esetleg fotózásra alkalmas témákat. A nap is lemenőben járt, amikor egy pillanatra furcsán viselkedő dámtehenet vettem észre, nem túl közel, de nem is olyan messze, hogy a mindig kéznél levő fényképezőgépet bevetésre kész állapotba ne hozzam. A gép keresőjébe nézve világossá vált, hogy egy vajúdó tehénnel van dolgom. Nem volt állványom, így a közel ötkilós felszerelést több mint egy órán keresztül kézben tartva örökítettem meg a kicsi borjú születésének pillanatait. A forgatókönyvszerűen zajló események a mai napig filmként peregnek le előttem.”
Víz = Élet! A természet minden szereplőjének éltető eleme. Ezt mindannyian tudjuk. Bolygónk folyói – mint az emberi érhálózat – biztosítják életfeltételeinket. Mégis milyen könnyelműen és felelőtlenül bánunk velük. Mérgezzük, hulladékhegyekkel szennyezzük. De a folyó csak folyik, csendesen, hétköznapian, szinte észrevétlenül, és az éltető elemből évről évre egyre kevesebb van szerte a világban. A csodákban hiszünk? Nincsenek csodák! Már nem is olyan nagy hír, hogy alig néhány milliméternyi csapadék esik le egy évben. A gleccserek messze vannak tőlünk. A globális felmelegedés a jelenünk része. Sajnos már egy fél emberöltő is elég, hogy észrevegyük, baj van. Mindannyiunknak tenni kell érte, hogy a jövő esélyt kapjon az életre.
Paks határában, a Cseresznyési Erdei Iskolától alig néhány száz méternyire van egy hely. Ide minden évben nyár végén, ősz elején ellátogatok. Szeretek az itteni kiszáradó lápréteken, változatos erdeiben, tisztásain, homok buckáin barangolni. Itt mindig találhatok valamit, ha akár egy röpke fotós túrára is indulok. Ha hajnalban indulok, ősszel még halhatom a gímszavasok bőgését, láthatok néhány a vetésekről nappali pihenőjükbe visszatérő vaddisznókat, élvezhetem a reggelt hirdető varázslatos madárkoncerteket. Amint felkel a nap, és első sugarai bevilágítják a tájat előbukkannak a rét gyöngyfüzérei. Pókhálók sokasága várja, hogy építőik számára megérkezzenek az első falatok. Miután a pára felszáll egyre több rovar indul nappali útjára. A dermedt pillangók szárnyra kellenek, ilyenkor már nem könnyű őket lefotózni. A hajnali fuvallat táncra pergeti a virágokat. Igyekeznem kell, hogy a mai modellemet amit a szürkés hangyaboglárka is rendszeresen meglátogat, mihamarabb megtaláljam, mert a nap egyre magasabbra emelkedik és a szürkület tompa árnyait felváltják az erős fénysugarak. A virágfotózás legnagyobb „ellenségei”. Megvan! Hogyne lenne meg, hiszen tudom, hogy évről évre hol keressem azt a néhány tő védett virágot, amit úgy hívnak, kornistárnics.
GEMENC! Igen, csupa nagy betűvel írva. A művészet minden ága, legyen az zene, irodalom, festészet, szobrászat és persze nem utolsó sorban a természetfotózás, számtalan módon bemutatta erdeink egyik, ha nem a legfenségesebb pillanatát. Ha szeptember akkor szarvasbőgés. Mondja az erdész, a vadász és minden természetszerető és ismerő. Zeng az erdő. Hazánk egyik leghíresebb táján, szülőföldem, a Duna ártéri erdeiben kamaszként barangolva hallottam először a gímszarvas bikák jellegzetes bőgését. Soha nem felejtem el. Visszavonhatatlanul beégtek emlékeim sűrűjébe. Ilyen tájt borzongás és irigység járja át lelkemet. Irigylem azokat akik hivatásszerűen, vagy szenvedélyből ott ülnek a leseken és hallgatják ezt a semmi mással össze nem téveszthető zenét. Kezdő fotósként, több mint tíz éve én is sokszor felkerestem ezt a csodálatos világot. Ezek a képek is akkor születtek. Mostanában más okból vezetnek útjaim erre, de a vadászidényre tekintettel, szüneteltetni kell, a reményeim szerint hamarosan könyvben is megjelenő legújabb fotóalanyom pixel vadászatát. Októberben folytatom fotós túráimat, és ha szerencsém lesz még halhatok az erdő királyaitól néhány erőfitogtató, kései dallamot. Így legyen!
A természetfotósok kedves témája a víz és a hozzá köthető történések. A vizek partján koncentráltan előforduló gázlómadarak és más fajok jelenléte igen különös fotós túrákat eredményez, különösen a csapadékban szegény nyári hónapokban. Leshelyeket és itatókat készítünk, amelyek nemcsak a fotósoknak nyújtanak kényelmet és valós élményt, de vizet is adnak a szomjas állatoknak is. Tollas, szőrös, nyálkás és ízeltlábú, mind a szomját oltja a rendszeresen karbantartott itatókon, és fürdőzés közben remek modelljei a kamerának. A reflektív üveg mögött ülve néha úgy érezzük, mintha valamelyik népszerű vadvilágsorozatot néznénk. A ritka pillanatok átélését és annak megörökítését sosem cserélnénk fel a tévézőfotel kényelmére. De nem kell feltétlenül csak a mesterséges itatók környékén vadászni a pillanatra, mert az élővilág megtalálja a tenyérnyi vízfoltot is a határban, és ha türelmesen, jól álcázva várunk, egész biztosan találkozni fogunk velük természetes környezetükben is. Ezek a képek a madarak természetes élőhelyein készültek.
Nemrégiben írtam a nyári lepkék fotózásáról. Azokat a képeket nappali fényben készítettem. De van egy másik lehetőség is, hogy a gyönyörű rovarokat éjjel is megörökíthessem. Az éjszakai fotózáshoz mesterséges fények kellenek. A fehér vászonra vetített fény egyben csapda, mely mágnesként vonzza őket, valamint a fényképezőgép vakujával betekintést nyerhetünk éjjeli életük rejtett titkaiba. Kora tavasszal a barlangokban áttelelő lepkék parányi vízcseppekkel díszített szárnyait, nyár végén a rétek hajnali párájába öltözött pillangóit fényképezve úgy érzem magam, mintha egy másik univerzumban lennék. Felejthetetlen pillanatok ezek.
A első biztos jele a tavasz eljövetelének a gólyák érkezése. A táplálékban szegény területek és a hosszú út miatt legyengült éhes állatok ösztöneiktől hajtva hamar megtalálják a helyeket, ahol bőséges energiaforrásra lelhetnek. A fokozottan védett fekete gólya az atomerőmű szinttartó bukójánál kifolyó hűtővíz halbőségét nagyon is jól ismeri, mert évek óta itt kezdi vendégeskedését. Szeptember környékén újra találkoztam velük, szintén az atomerőmű melletti, halban igen gazdag kubikgödröknél. Számomra is hihetetlen, de tucatnál is többen szedték a vízből a rémült, menekülni már nem képes apró halakat, békákat. Az ideiglenesen felállított leshelyemből, az iszapban félig elsüllyedve egész nap fotóztam őket. Ottlétük minden pillanata élmény volt számomra, mert e kivételes eset ritkán adatik meg az ember életében. Csak akkor jöttem ki rejtekemből, amikor az alkony közepén az utolsó gólya is elhagyta a vizet.
Hétköznapi dolog, hogy a településeket övező erdők, mezők állatai rendszeresen meglátogatják az emberlakta helyeket. A gondatlanul kidobott szemétben turkálva legtöbbször éjszakánként, de a bátrabbak már nappal is okoznak riadalmat. Vaddisznók, rókák, borzok, nyestek és még sokan mások egy kis potyára vágyva kísértik sorsukat. Nem ritka, hogy őzek és szarvasok dézsmálják ősszel a hobbikertek gyümölcseit, nyulak rágják a zöldségeskertek terméseit. Ne csodálkozzunk rajta, folyamatos területfoglalással, urbanizációval egyre jobban szűkítjük az állatok életterét. A képen látható rókakölykök Pakson, a városszéli mezőgazdasági telepen születtek. Anyjuk úgy döntött, itt hozza őket a világra, a tehenészet szalmabálái remek búvóhelyet biztosítottak a növekedésükhöz. Szüleik sikeres esti portyájukról visszatérve hoztak mindig valami ínyencséget. Idilli életükbe csak a jelenlétem okozott némi zavart, állandó látogatóként lencsevégre kaptam mindennapjaikat. A bizalom ára a rendszeres kutyakaja volt.
A mesterséges vagy természetes itatók szinte mágnesként vonzzák a madarakat az év minden szakában, de a legnépszerűbbek természetesen a tikkasztó nyári napokon. Ilyenkor a madarak is jobban igénylik a hűsítő vizet, akárcsak mi, emberek. A természetfotózás egyik legszebb és leglátványosabb pillanatát fényképezhettem egy reflektív üveggel ellátott lesből. Persze ott bent a sátorban vagy a kunyhóban nagyon meleg van (40-50 °C). Izzadva, irigykedve figyeltem a délutáni forróságban megjelenő madarak gondtalan pancsolását. Volt olyan alkalom, hogy egy ilyen forró napon tizenegy különböző madárfajt is megszámoltam az itatón. Az énekesmadarak gyakrabban jelentkeztek, de ha a levegőt figyelő őrszemük riasztott, azonnal a környező ágak sűrűjébe menekültek. Nem kellett sokat várni, hogy a riadalmat kiváltó ok a víz szélén landoljon. Először néhány korty a hűsítő vízből, majd óvatos mozdulatokkal be a sűrűjébe. Kezdődött a fröccsparti. A karvaly tekintetén látszott, hogy tisztában van vele, az üveg mögötti sűrű gépkattogást egy ellenség, az ember okozza. De a szükség győz a félelemmel szemben. Különös élmény volt, amikor az itató mellett kihelyezett mesterséges odú feketerigó-fiókái szinte a vízbe pottyanva hancúroztak. Ami legemlékezetesebb mind közül, azt a Hortobágyon egy csatorna mellett élhettem meg. A szürke darvak időnként be-beszállva egy kitisztított vízfoltra csillapították szomjukat és tisztították tollazatukat. Az egyik legóvatosabb madarat karnyújtásnyira fényképezni, máig felejthetetlen élmény számomra.
A nyári réten, kora reggel vagy alkonyat előtt sétáló fotós szinte biztos, hogy lepkékre is „vadászik”. Persze nem úgy mint gyermekkorában. Útközben felvillannak azok a gondtalan, játszópajtásaival töltött nyári szünetek emlékképei melyben az ügyességet fitogtató, de butuska - inkább a lepkék által irányított - kesze-kusza szaladgálások képei szerepelnek. Nagyon ritkán sikerült elkapni egy-egy példányt belőlük. Szerencsére. Az idő és a szerzett tapasztalat, no meg az a sok ízületi kórság amit az évtizedek során összesedet, „bölcsebbé” tette fotósunkat. Lassan járj, tovább érsz. Hát igen. Ma már inkább megvárom, hogy Ők jöjjenek hozzám. Szerencsére van erre sok példa. Tisztában vagyok vele, hogy közeledésük nem a belső kisugárzásomnak köszönhető. Jut eszembe! nemrég vettem a kisunokámnak egy lepkefogó hálót. Hétvégén ki kéne próbálni. Persze fusson Ő utánuk én inkább őt fényképezem közben.
Szeretném megosztani a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület cikkét, mert mindent szakszerűen, és közérthetően elmond erről a sokak által félelmetesnek hitt ártalmatlan állatoktól: https://www.mme.hu/ne-feljunk-torosdarazsaktol Néhány éve nekem is volt szerencsém velük találkozni. Tényleg szelídek. Fotózásuk alatt semmilyen veszélyérzetem sem volt. Nemrég szembesültem vele, hogy ott ahol fényképeztem őket és még sok más védett, növény és állat élőhelyét, hatalmas munkagépekkel egy motoros és kvados versenypályává alakították. Nagyon elszomorító, hogy emberi önzőségeink jogosnak vélt környezetkárosító tetteink, napi szinten vannak jelen az életünkben.
A turbánliliommal (Lilium martagon) Bátaapátiban tett fotóstúráim egyikén talákoztam először. Különleges formája kihívásokkal teli feladattá vált. Nem egyszerű, egy akár méteres magasságúra is megnövő, a legkissebb fuvallattól is kilengő növényt lefotózni. Próbálkoztam. Egyedi formája miatt a virág bepozására, egyedűl csak a szenderek képesek. Fura szerzet, az egyszer biztos. Rászolgált a nevére. Szirmai tényleg turbánra emlékeztetnek. Az elmúlt években egyre ritkábban látom. A csapadék szegény évek nem kedveznek neki. Persze sok más dologra is igaz ez. Azért ha ismert élőhelye közelében járok, reménykedve figyelem az erdőt, hátha találok néhány tövet és a pixelek fogságában hazavihetem a szerver trófeagyűjteményét gazdagítandó.
Ürgefotózásokra menet, a Paks-közeli Németkér melletti hardi legelőhöz vezető út mentén többször felfigyeltem egy, az úttól alig két kilométerre vöröslő csíkra. Fogalmam sem volt, hogy az nem más, mint egy vadföldön elszaporodott pipacstenger. Miután a helyiek felhívták rá a figyelmemet, akkor néztem meg közelebbről. Ilyen csodát még soha nem láttam. A milliónyi virág hetekig ontotta magából újabb és újabb szirmait. Nagyon sok képet készítettem a vadföld melleti erdőből kijáró legelésző őzekről, nyulakról, a virágon nektárt gyűjtő méhekről és lepkékről. Ami viszont jobban érdekelt mindegyiküknél, az nem más, mint a vöröslő tenger elbűvölő szépségének bemutatása. De hogyan? Próbáltam sokféleképpen, különböző időpontokban, reggel, délben és alkonyatkor. Tájképszerű, makro- és teleobjektíves felvételeken keresztül, kipróbáltam minden lehetséges módon. De egyik kép sem volt olyan, amin éreztem volna, hogy visszaadja azt a látványt és hangulatot, amit a derékmagasságnyira megnőtt virágok közt járva éreztem. Kiléptem a realisztikus ábrázolásmód bűvköréből, és elkezdtem szabadon, kötetlenül, mintha vízfestékkel festenék, fényképezni. Rögtön tudtam, ez a jó választás. Nem kellett mást tennem, mint sétálva vagy éppen a kocsi ablakát letekerve a pipacsmezőt átszelő homokos földesúton lassan haladva, hosszú expozíciós idővel táncoltatni (vagy még azt sem, mert a Niva nem a lengéscsillapítóiról híres) a kamerát, és kattogtatni folyamatosan. Nekem bejött. Vannak fotósok, akik nem értékelik sokra az ilyen képeket. Nem is nekik készítettem. Pixelek millióit festve a gép érzékelőjére, úgy éreztem, hogy újra festek. Jó érzés. Nincsenek szabályok, dogmák, csak a pillanat ábrázolásának szabadsága. Tudom, a szerencse alkotta ezeket a képeket. De nem a döccenőkből adódott ez, sokkal inkább abból, hogy rátaláltam egy téma számomra legmegfelelőbb fotózásának mikéntjére.
Az énekeskabóca-féléknek számtalan faja él Magyarországon, de közülük kettő különös figyelmet érdemel. A mannakabóca (Cicada orni), mely a Tihanyi-félsziget és a villányi Szársomlyó-hegy lakója, valamint az óriás-énekeskabóca (Tibicina haematodes), mely elsősorban a dél-dunántúli, mediterrán hatás alatt álló lombos erdőkben található. Pakshoz legközelebb a szekszárdi dombok bükköseiben, illetve egyre gyakrabban Szekszárd parkjaiban is hallhatjuk. Magyarországon mindkettő természetvédelmi oltalom alatt áll. Európában a mediterráneum vidékén (Görögország, Olaszország, Horvátország stb.), a tengerpartok fáin sokkal sűrűbben fordulnak elő. Ősi parancsnak engedelmeskedve, több év föld alatt töltött idő után júniusban, többnyire alkonyatkor a kabócalárva felkapaszkodik egy fa törzsére vagy egy cserjére, és megszabadul régi köntösétől. Miután felszárítja nedveit, elindul a lombok szintjére. Néhány hétig a következő generáció alapjainak lerakásán fáradozik. A déli forróságban a fák csúcsán kizárólag a hímek hallatják jellegzetes ciripelő hangjukat, így csalogatva magukhoz leendő párjukat.
Fürge, mint a gyík. Közismert mondás. Gyermekkorom (nem most volt) első, természetben tett felfedezőtúráinak egyik főszereplője. Emlékszem,miként próbáltuk – ügyességünket fitoktatandó – megfogni pajtásaimmal őket. Szerencsére ritkán sikerült. Évtizedekkel később természetfotósként a technika segítségével már eredményesebb lettem. A profi fotós felszerelés, az autofókusz és a gyors expozícók érthető módon hozták a sikert. Makroobjektívvel centiről centire csúsztam a fiatal, kíváncsi állat közelébe. Szársomlyón a sziklafalon napozó gyíkokat nagy gyújtótávolságú teleobjektívvel, míg a kertben élő zöld gyíkot egy távolról irányított nagylátószögű optikával, az állatok zavarása nélkül sikerült „elkapni”. Sajnos az urbanizáció, élőhelyeiket keresztező utak számtalan faj vesztét okozzák. Éveken keresztül készítettem útjaim során az ilyen szomorú „baleseti helyszínelős” képeket.
Európa legtermetesebb rovara a nagy szarvasbogár (Lucanus cervus). Nevét a hímek megnagyobbodott, agancsra emlékeztető rágójáról kapta. Nyár elején homoki és ártéri tölgyesekben gyakran talákozom vele. Aktivitása az alkonyati órákra esik. Fotózása nem bonyolult, mivel nem tartozik a kifejezetten gyors mozgású rovarok közé. Egyedül talán a szürkületi fények okoznak némi technikai nehézséget. Főleg, ha az átlagosnál mozgékonyabb példányt szeretnék lencsevégre kapni. A hímek függőleges testtartással repülve keresztezik az erdőt járók ösvényeit. Reptében lefotózni nagy ügyességet igényel. Én még csak a startnál tartok. :-)
Az üvegházhatású gázok magas kibocsátásának hatását már évtizedek óta közvetlen módon tapasztaljuk. Mindennapjaink időjárása, környezetünk drasztikus átalakulása, földünk üzenete: sürgősen tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy unokáink is élhető világban nőjenek fel. Az emberi felelőtlenség már többször is megmutatta a világ minden pontján, hogy milyen károkat okozhat vizeink és földjeink életében. A kidobott szemét ritka esetben élőhelyet is teremthet az élővilág számára. De ez nem mentség! Az építési törmelékeknek, háztartási hulladékoknak az erre rendszeresített gyűjtő- és feldolgozótelepeken van a helyük! Még nagyon sok olyan környezetkárosító dolgot sorolhatnék, amiket fotóstúráim során tapasztalok. Az emberi felelőtlenség és kapzsiság kimeríthetetlen tárházzal rendelkezik. De látni azt a parányi fényt a távolban, ami reményt ad. Ha mi nem is, de utódaink már szebb és élhetőbb világban élvezhetik ezt a csodás ajándékot, amit a természet ad nekünk. A remény hal meg utoljára!
Első találkozásunk minden pillanatára tisztán emlékszem, a néhány hetes kis kölyökürgétől én talán még nála is jobban megijedtem. Teleobjektívvel a kezemben, a mezőn hason fekve vártam, mikor jön elő a kotorékból valamelyik fotóalanyom. Makacsul, kitartóan várakoztam, de nem jött. A legelő csendes és kihalt volt, én legalábbis azt hittem, pedig a rét lakói nálam jóval előbb észrevették és ámulattal csodálták a rövid fűszálak közt alig látható új jövevényeket. A hosszú várakozást egy furcsa sejtés szakította félbe, úgy éreztem, mintha valaki figyelne. Így is volt. Egy karnyújtásra tőlem végre én is észrevettem a parányi ürgéket, mai napig megborzongok tőle. Olyan picik és törékenyek voltak, hogy ránézésre inkább tűntek kis földdarabnak, mint porontyoknak. Már el is felejtettem, ki miatt jöttem a rétre, és vártam órák óta, hogy végre megjelenjen, minden figyelmem az apróságokra irányult.
Ők az élet lüktető szívverésének egyik legfontosabb szereplői. Nélkülük kietlen holdbéli tájakat láthatnák csak a földön. Mégsem becsüljük, szinte tudomást sem veszünk róluk. Divatos szóval, a biodiverzitás elengedhetetlen (fő)szereplői. Tavasztól őszig, fáradhatatlanul végzik genetikailag kódolt feladatukat. Alig van a világon olyan növény, melynek ne lenne szüksége rájuk. Nem is gondoljuk, hogy télen édes nektárjukat kanalazva, bent a kaptárban pihenők milyen tragédiákat élhetnek át. Szorosan összetömörülve egymást melegítik, hogy túléljék ezt a számukra kedvezőtlen időszakot. Ritzel Zoltán híres természetfotós barátom, aki méhészkedéssel is foglalkozik, mesélte, hogy a különböző okokból legyengült, haldokló egyedek önként elhagyják a rajt, és kirepülnek a biztos pusztulást jelentő hidegbe. Így biztosítják a kolónia fennmaradását. Téli fotós túráimon több ilyen „kamikaze” méhet találtam. Mit is mondhatnék ezután?
A Kistápéi láprét rejtett zugában, dr. Kalotás Zsolt barátomnak köszönhetően, egy igazi helyi ritkaságot fotózhattam. A hármaslevelű vidrafű (Menyanthes trifoliata) itteni állományát csak a beavatottak ismerik. Megközelíteni és lefotózni nem elég a neoprén ruha. Elszántság is kell hozzá bőven. Avatatlan szemek elől sűrű ágas-bogas füzesek takarják az alig néhány négyzetméteren elterülő állományt. De egy természetfotósnak ez a kihívás nem jelent akadályt. A láprét vize a virágzás idején (április vége, május eleje) még hideg. Az élmény, melyet kora reggeli fotózáskor az ébredő vízimadarak hangja színesít, kárpótol mindenért. Bölömbikák, kócsagok, gémek és vadludak hangjától zeng a határ. A tavat erdők veszik körbe, ahol szarvasok, őzek, vaddisznók élik mindennapjaikat. Csak remélhetem, hogy a neoprén ruha fel- és levétele nem okoz nagy traumát az itteni élővilágnak, nem repülnek vagy futnak világgá.
Minden tavasszal meglátogatom kedvelt és ismert virágvendégeinket. Mostanában már arra vágyom, hogy kis unokámat, Emmát is magammal vigyem, és együtt járjuk az erdőt és a mezőt. Megtanítsam arra, hogyan kell az erdőben okosan viselkedni, átadni a természet szeretetét, és elárulni neki szigorúan titkos, általam ismert gombatermő helyeimet. Ismerje meg az erdei játszótereket és azokat a történeteket, amiket az erdő mesél. Szeresse, védje és értse a természetet. Szüleivel együtt egyre több ilyen kirándulást teszünk. Nagyon szép napok ezek! Ha újra kimegyek a terepre egyedül, és elkészítek néhány, egy albumba szánt képet, mindig újraélem a vele töltött pillanatokat. Látom, milyen felszabadultan, önfeledten, őszinte nyitottsággal tekint az ismeretlen világra. Számára mindez még szokatlan, de mégis szüleinek köszönhetően egyre jobban megismeri és felfedezheti ezt a csodás környéket, mely körbevesz minket. Sok évvel ezelőtt, mikor édesapját a nyakamba ültetve fedeztük fel ezt a vidéket, hasonló szándékkal jártuk ezeket az ösvényeket. A Kistápéi láprét egyik kincse a zergeboglár (Trollius europaeus). A több mint harminc évvel ezelőtti kirándulásokra emlékezve, megmutatom Emmának is ezen rejtett virágot. Célja elég nyilvánvaló! Igaz?
Helyi természetőrök és vadász ismerősök hívták fel figyelmemet a nagy mezőgazdasági területeket üdeségével színesítő szépségre. A törpe mandula (Prunus tenella) a rózsafélék (Rosaceae) családjába tartozó cserjefaj. Nem nő egy méternél magasabbra. Mégis a sarjadó vetéseket elválasztó bokros vagy füves, művelésre nem alkalmas területeken akár több tíz méter hosszú, gyökérsarjas vegetációja csábító vonzerővel csalogatja rózsaszín szirmaival a méheket. No meg a fotóst. Száraz időben könnyen járhatóak a földutak, de ha esik?! Akkor jól jön a 4x4.
Milyen szerencse, hogy lakóhelyemet természetfotózásra csábító gazdag környezet veszi körül. A Dunántúl löszös dombjairól át a szikek világába, a Kiskunságra csak egy kis távolság eljutni. Petőfi Sándor Az alföld c. versének gyönyörű gondolatai szoktak kísérni ezeken az utakon.
„Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.
Felröpűlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.”
(Részlet)
Az én szülőföldem inkább a dombok és a Duna ártereinek világa, de mindig szeretettel és tisztelettel fordulok az Alföld szépségei felé. Természetfotós tanfolyamokon ismertem meg közelebbről gazdag állat- és növényvilágát. Az évek során gyakran teszek egy-egy fotós túrát a közeli Kiskunsági Nemzeti Park, Harta, Böddiszék és Bába-szék szikes tájain. Tavai, ha csapadékban gazdag a tél, tavasszal megtelnek élettel. Vízimadarak tízezrei nevelik itt fel utódaikat, és készítík fel őket a nagy őszi utazásra. Sajnos évről évre egyre kevesebb a csapadék, ez az itt költő madarak számán is észrevehető.
A környéken - nem messze Pakstól, Szedres, Tengelic, Dunakömlőd határában - márciustól május közepéig virágzik a tavaszi hérics (Adonis vernalis), számomra az egyik legszebb vadvirág. Virágfotózásaim gyakori visszatérő alanya. Nagy méretű fénylő, aranysárga virágai messziről mutatják az utat, hol kaphatom őt lencsevégre. Száraz gyepek, legelők, ligetes, meleget kedvelő tölgyesek környékén termetes, üde zöld bokrok virágokkal teli látványos jelensége élőhelyének. Erősen mérgező hatású növény mind zölden, mind szárítva. Hatóanyaga érzéstelenséget idéz elő. Megjelenése visszavonhatatlanul hirdeti, hogy itt a tavasz. Ám vannak évek, mikor a szeszélyes időjárás hóval lepi el a növényt. Túléli, „erős fából faragták”! Színei kontrasztosan mutatnak a felvételeken. A még téli elszáradt fűszálak és az őszi falevelek közül messze kimagasló virág, a kék eget is belekomponálva a képbe, igazi tavaszi hangulatot üzen.
A Paks melletti Gyűrűsi-löszvölgy sűrű galagonyás ligeteiben gyakran felkerestem a magas fűben megbúvó leánykökörcsineket (Pulsatilla grandis). A terület természetvédelmi őrének útmutatása szerint haladtam bokortól bokorig, hogy megleljem az első növényeket. A Duna-Dráva Nemzeti Park megszabadította az erőszakos és oda nem illő tájidegen növényektől a területet, ezért még több példány tud bennünket elkápráztatni. Fotózásához korán kellett a helyszínre érni. A völgy klímája és a hideg éjszakák miatt jégkristályokkal borított virág hajnalban különleges képek készítésére adott lehetőséget. Speciális optikát és a minimális mélységélességet alkalmaztam. A gondot a fotózásra felhasználható rövid időszak jelentette, mert a felkelő nap gyorsan olvasztotta a kristályokat és szárította fel a cseppeket. Annyira közel hajoltam a szirmokhoz, hogy az orromon kilélegzett levegő pillanatok alatt változtatta át a virág felszínén megdermedt cseppeket.
A mocsári béka (Rana arvalis) hímje tavasszal a nászidőszakban azúrkék színűre változik. Magyarországon a síkvidéki mocsarakban csak szórványosan fordul elő, elsősorban délen, a Dráva menti területeken és a nyugati országrészben élnek nagy számban. Paks közelében, a Duna túlpartján, a Kiskunsági Nemzeti Parkban is megtalálható. A kora tavaszi időszakban a sekély, zsombékos vizekben a szaporodási időszakukban a lerakott peték milliói biztosítják a faj fennmaradását. Mindhárom területen fotóztam már őket, a hideg vízben mozdulatlanul hasalva, az ellenfényben a szemből jövő nap erős sugaraitól sötét testeket vakuval megvillantva, a békák ügyet sem vetnek rám. Amikor a többórás, hosszú várakozástól átfagyva kénytelen voltam megmozgatni a dermedt végtagjaimat, a békák alámerültek. De türelmesen várakoztam tovább, és a jutalom nem maradt el, mert később visszatértek a felszínre, és folytatták jellegzetes énekkel kísérve nászukat. A nászidőszak rövid, ezért hasznos ismerősök a természetvédők, akik az ívóhelyeket rendszeresen figyelik, és értékes információkat adhatnak. Ilyenkor nem lehet más programja egy természetfotósnak, mert egész évben csak erre a pár napra vár, hogy lencsevégre kapja nászukat. Valóban jókor, jó helyen kell lenni, sok szerencse is kell hozzá, mert egy hirtelen átvonuló front is megszakíthatja a párzást. Sok szép kép készült a mocsári békáról 2017-ben, válogathattam a kiállításokkal egybekötött előadásokra és a pályázatokra. Nagyon kevesen láthatják csak az érdekes jelenséget, ezért mindig érdeklődéssel hallgatják a kék békás történeteket. A MontPhoto 2018-as spanyolországi pályázatán a „Ki vagy te?” c. kép az egyéb fajok kategória első és az ürgéim az emlős kategória szintén első díját hozták haza, nagyon örültem neki. A kék békák továbbra is érdekelnek, a félvízen fotózás tökéletesítését céloztam meg, és már nagyon várom, hogy újra meglátogathassam a kék lovagok tavát.
Legyen az áradó Duna vagy egy völgyek között lezúduló patak, de egy, az erdő mélyén rejtőző láp, mind-mind üzenetet hordoz. Rájuk tekintve és környezetüket látva felhívja figyelmünket arra, hogy van még bőven mit tennünk, hogy az utókor is élvezhesse szépségüket. Tiszta forrásaink oltsák a fáradt vándor szomját. Sokat haladtunk előre az utóbbi években. Vitathatatlan. De nem eleget. Rengeteg dolgunk van még. Vajon a jövő századok természetfotósai is ugyanígy látják majd ezeket az élőhelyeket? Lesz víz egyáltalán? Kérdéseim ellenére optimistán járom és örökítem meg legnagyobb természeti értékünket. Soha ne szakadjon meg ez a folyamat!
Virágokat fotózni a látszat ellenére nagyon izgalmas, mert a legszerényebbek is kihívásokat tartogatnak számomra. Amikor az autóm ajtaját becsukom, és gyalog indulok tovább a természetbe, lassan átjárja testemet és lelkemet a harmónia, ezt az érzést a természetjárók biztos jól ismerik. Ahogy mögöttem az aszfalt, már nem jön velem szembe senki, csak a természet van, és én. Nagyon nagy szükségem van arra, hogy felfedezzem és megörökítsem azt, amire vágyom, és azt a természetben találom meg. Ha a sors még kegyes is, akkor olyan dolgokat láthatok és hallhatok, melyekre nem is számítottam. Szeretem a csendet hallgatni, és olykor kellemetlennek érzem a fényképezőgép kattogását is. Az avarból épp csak előbukkanó törékeny májvirág (Hepetica nobilis) szálai mohón isszák magukba a lemenő nap fényét, mely figyelmeztet a kirándulásom végére. Odakint mindig megáll az idő, és amikor már hazafelé tartok, ránézek a műszerfalon az óramutatóra, és hitetlenkedve fogadom, hogy ily sokáig voltam terepen. Útközben még átgondolom a történteket, milyen gyorsan eltelt ez a nap is. Nem érzem magam fáradtnak, pedig a különösen nehéz terepeken a gyaloglás komoly fizikai megterhelés, de egészséges szórakozás is.
2020-ban a Tolna Megyei Értéktár egyik féltett kincse lett a helyi jelentőségű természetvédelmi terület, az Imsósi-erdő. Már jóval azelőtt, hogy a természetfotózás elkötelezettjévé váltam, rendszeres látogatójaként és csodálójaként fedeztem fel hétvégenként rejtett zugait. A Duna megszámlálhatatlan ártereinek egyik legszebb gyöngyszeme ez az alig 55 hektáros terület, mely védett növények és állatok sokaságának ad otthont. Minden tavasszal ellátogatok ide. A közeli 6-os út forgalma lassan távoli morajlássá halkul, ahogy egyre beljebb és beljebb jutok az erdőbe. Az ősz és tél tépázta avar lépteim alatt egyre hangosabbá válik, nem óvatoskodom. Most nem egy, a sűrűben rejtőző vad becserkészése a cél. Sokkal nagyobb dologra „fenem” objektívemet. Virágszőnyeg. Igen, az egyik legszebb látvány ilyenkor a kopasz szürke fák törzsei alatt elterülő milliónyi gyöngyszem. Nincs az a textiltervező, aki ennél szebbet tudna alkotni.
A téli táj az atomerőmű mellett kialakított leseimnél vagy a szekszárdi Sötétvölgyben dr. Kalotás Zsolt madáretetőjének környékén varázslatosan szép. Utóbbi helyen közel húsz fajt sikerült egy alkalommal fotózni. Télidőn a madarak komoly csatákat vívnak egy-egy falat megszerzéséért, mert a tél szűken méri az állatok táplálékforrását. Kivételes, szinte koreografált mozzanatok sokaságát láthattam, de lassú reflexem miatt csak ritkán sikerült a profi gép gyorsaságát jól kihasználni. Ahol sok madár megfordul, ott előbb-utóbb mások is megjelennek. A karvaly rendszeresen látogatja az ilyen helyeket, őrszemek figyelik jöttét, és riadót fújva elmenekülnek a sűrű bozótba. Az erdő akrobatája, a mókus szintén szeret dézsmálni a kitett falatokból. Az atomerőmű melletti természetvédelmi terület égererdejének lakója a havat kaparászva keresi a neki elrejtett diót. Kitartóan keres, hiába kattog a fényképezőgép a téli erdő csendjében, ügyet se vet rá.
Az illatos hunyor (Helleborus odorus) gyakori útitárs erdei barangolásaimon. Az év minden szakában látható nyomot hagy az avarban, többnyire a Mecsek és Dunántántúl bükk- és gyertyánelegyes erdeiben. Kora tavasszal megjelenő fiatal hajtásai, majd később hatalmas zöld vagy megbarnult szórt állású, tenyeresen összetett levelei árulkodnak élőhelyéről. A növény minden része mérgező. Fotózása viszonylag egyszerű, masszív felépítése ellenáll az enyhébb fuvallatoknak, gyakori előfordulása és a tövek egymástól nagyobb távolságú elhelyezkedése miatt. Homogén színezete nem okoz kiégett foltokat a képen. Még erősebb napsütés esetén is elég némi derítőfény használata, hogy a sötétebb részeket is láthatóvá tegyük.
A tél olykor hosszas csatározás után adja csak meg magát a jussát követelő tavasznak. Az évszak végén az erdőt járva, annak egy eldugott szegletében az egyik kidőlt és korhadozó fa törzsén furcsa színes jégcsapokat fedeztem fel. A jég elszíneződése a korhadó törzs színes, mikroszkopikus maradványainak köszönhetően az egész jégcsillárt beszínezte. Ez a folyamat azért is volt viszonylag lassú és látványos, mert nappal a hőmérő szála pluszokat mutatva olvadásra késztette a rideg világot. Éjjel viszont újra fagyossá vált minden. Napokon keresztül megfigyelhető volt, miként változnak a formák. Szerencsére volt időm kijárni, és megörökíteni ezeket a kivételesen szép pillanatokat. Igaz, a nehéz hátizsák és állvány hegymenetbe történő cipelése némileg beárnyékolta a feladat szépségét.
A Duna-völgyi csillagvirág nagyon törékeny, mégis kitartóan ellenáll az év eleji szélsőséges időjárásoknak. A első nyíló virágaink egyike a még lombtalan és szürke ártéri erdők alján. Mint megannyi gyöngyszem színesíti be az avart. A Duna ártereit néhol szőnyegként beborító virágok nagyon csábítóak, hogy a fotós közéjük vesse magát, de aranyszabály, hogy csak óvatosan, minden szálára figyelve, a „szőnyeg szélén állva” örökítsük meg őket. Védett növényünk szerencsére nagy számmal megtalálható végig a Duna magyarországi szakaszán. Apró, az avarból ép kibúvó szépséget azért is nehéz fényképezni, mert az előbb említettek miatt óvatlanságunkkal sok kárt tehetünk bennük. De van más ok is. A legkisebb szellő már megmozdítja, és a kép életlenné válik. Erős napfényben fényképezve eltűnnek (kiégnek) azok a finom részletek, melyek miatt oly szívesen „vadászunk” rájuk. Nincs könnyű dolga a fotósnak, de egy-egy szép felvétel kárpótol minden egyes, sáros avarban, nyirkos, párás szürkületben vagy alkonyatban fázósan eltöltött óráért.
A vizes élőhelyek több más természetes élőhellyel együtt fontos szerepet töltenek be a velük szimbiózisban élő fajok fennmaradásában. Az elmúlt étizedek időjárás-változásai, az emberi beavatkozások egyértelművé tették, hogy bolygónk színes ökoszisztémájának megőrzéséért és védelméért, a fajok fennmaradásáért mi, emberek tehetünk a legtöbbet. Tudatos természeti kezeléssel, a klímavédelemi elvek betartásával talán még visszafordítható a negatív folyamat. Környezettudatos életmóddal magunk is sokat tehetünk földünk, vizeink tisztaságáért. Felelőtlen magatartásunkon, szemétkezelési szikásunkon látható módon sokat javítottunk az utóbbi időkben. De ne legyünk elégedettek! Bőven van még teendőnk szárazon és vizen egyaránt. Az e heti naptárképen egy barkós cinege látható. Fajtársaival együtt csapatosan keresi fel a vízparti nádasokat, melyek bőséges táplálékkal ajándékozzák meg a portyázókat. Sajnos azt is el kell mondjam, hogy fényképezésük közben rengeteg eldobott szemét csúfította a nádas kevésbé rejtett zugait.
A föld alatti világba természetfotósként csak olyan illetékes szakemberekkel juthatok be, akikkel már hosszú évek óta jó munkakapcsolatban vagyok, és szerencsésnek mondhatom magam, hogy barátságukat élvezhetem. Magyarországon minden barlang védett, és csak szakemberek által vezetett túraútvonalakon látogathatók a föld alatti szépségekre kíváncsi természetkedvelőknek. Sok olyan barlang, üreg is van, melyet csak szakavatott környezetvédelmi szakemberek és tudósok ismernek, és kutatás céljából felkereshetnek. Nagyon megtisztelő, hogy néha-néha én is eljuthatok egy ilyen helyre. Annyira kivételesek ezek a lehetőségek, hogy mikor belépek egy ilyen „szentélybe”, zavaromban el is felejtem, mit is kellene ilyenkor csinálnom. Ezek az élőhelyek számtalan teremtménynek adnak túlélési lehetőséget a téli időszakban. Állandó hőmérsékleten biztosítják, hogy emlősök, hüllők, kétéltűek és rovarok tavasszal újra elkezdhessék aktív életüket az erdő számtalan pontján. A Mecsek barlangjainak némelyikébe bejutva inkább a kivételes lehetőséget élvezem, és a fotózás csak másodlagos élmény számomra. Remélem, egyszer fordul a kocka, és komolyabban elmélyülhetek ezeknek a varázslatos helyeknek és lakóiknak megörökítésében.
A Geresdi-dombság minden évszakban szép lehetőséget kínál a természetet kedvelő és járó túrázónak és fotósnak egyaránt. Én sem hagyom ki ezt, amikor csak lehet, meglátogatom. Változatos élővilágát természetszakértő barátaim segítségével megismerhetem. Rejtett kincseit, szépséges völgyeit, domjait megmászhatom. Miután a kezdősebességet és irányvonalat megkaptam, önállóan is nekivágok magányos, de egyáltalán nem unalmas, a legapróbb részleteket is kereső felfedezőtúráimnak. A téli erdő csendje igazi kikapcsolódás. A települések zaja messze elkerüli ezeket a helyeket. A terepjáró morajlása csak addig töri meg az erdő nyugalmát, míg a hátizsákot kivéve, az utolsó ajtót is bezárom. Innentől kezdve csak a lábam alatt roppanó hó hangja és a felszerelést rejtő hátizsák csatjának halk kattanása jelzi az éles hallással megáldott vadnak, hogy ember jár az erdőn.
A fokozottan védett magyar kikerics néha már karácsony környékén virágzik a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóságához tartozó Villányi-hegység „ördögszántotta” hegyén, Szársomlyón. A terület sziklás, egyenetlen, kövekkel tűzdelt hegyoldalát emberpróbáló feladat megmászni. A hátizsák és állvány cipelése nagy odafigyelést követel, bár lehet készíteni felvételt egy túraösvényen a hegy lábánál is, de akkor nem hallanánk a hollók, ölyvek és sólymok hangját, nem éreznénk magunkat az ég és föld közötti lét varázslatos határán. Ez az alkotás varázsa, ki ne hagyják! A korai érkezéssel elkerülhető a népszerű turistaútvonalak zsibongása, mert a nap emelkedésével egyre zajosabbá válik a hegy. Hétköznapokon inkább ellátogatok Szársomlyóra, mert akkor kevesebb a turista, és elmélyültebben tudok koncentrálni a fotózásra. Technikailag a terep leküzdése a kisebbik akadály a hegyen állandóan fújó széllel szemben. A virág apró, szirmai egy gyenge fuvallatra is megmozdulnak, de néhány trükkel ez kiküszöbölhető. A virág maga a csoda, általában olyan helyen fotózom, ahol természetes védőfal, például sziklatömb tövében nyílik, de a testem vagy a hátizsákom is hasznos szélfogó. A virágszőnyegen körültekintően kell dolgozni, figyelni kell arra, nehogy eltapossak más növényt. Szerencsésebb kisebb virágfoltokat vagy akár magányos példányokat választani. Nehéz feladat, de megoldható. A kemény, csúszós, vizes sziklákon és köveken térdelve a hidegburkolók térdvédője hasznos segítség. A lassan felmelegedő hegyoldalakon való hosszas bóklászás kiizzasztja a testet, ezért a megfázás garantálható, tehát célszerű a réteges öltözködés. A virág maga igen népszerű a természetfotósok körében, sokan sokféleképpen fotózták, több nemzetközi pályázaton díjazták már. 2018-ban egy más megközelítésben, speciális objektívvel, kis mélységélességgel, a sziromlevelek közt kutattam, így felfedeztem a virág intim részleteit, mely egy kalandos utazással ért fel. A harmónián és a varázslatos színek visszaadásán kívül semmi másra nem törekedtem. A technikai nehézségek miatt sok sikertelen felvétel készült, és ez még inkább fokozta az elszántságomat.
2017 januárjában a Duna látványos jégzajlását az erőművet a folyóval összekötő két csatorna partján örökítettem meg. Hogy miként? A mellékelt videó sokat elárul a helyszín hangulatáról. Na persze azt is, hogy a fotózáshoz azért kicsit jobban értek, mint a filmkészítéshez. :-) A körülményekhez képest egy biztonságos kőszóráson állva fényképezhettem és forgathattam. Igaz, odáig el is kellett jutni. Nagyon figyelve testi épségemre és a hátamon cipelt közel harminckilós felszerelésre, minden mozdulatot átgondolva, centiről centire haladtam. A helyszínt úgy kellett megválasztani, hogy a zajló jégtáblák közé állított állványt ne lökje fel egy újonnan érkező jégfolyam. A teliholdas este különleges hangulata csak fokozta a helyzet varázsát. Egyedül, a jég peremén állva fantasztikus élményben lehetett részem. Ettől izgi és kihívás az ilyen fotózás. Szép este volt. Az otthon melegében még sokáig ébren maradva éltem újra a part mentén töltött éjszaka máig feledhetetlen pillanatait.
A képeket a Paksi Atomerőmű melletti Dunaszentgyörgyi-láperdőben készítettem az átlátszó jég foglyairól. 2017-ben a szinte mindig szeszélyes március kemény hideggel lepte meg a vidéket. Éltem a lehetőséggel. A hideg éjszakák után a nappalok sem hoztak nagyobb enyhülést. Napokon keresztül kutattam és örökítettem meg rejtett szépségeit a lápnak. Sok különleges formát, megdermedt pillanatot sikerült lencsvégre kapni. A fotózást megkönnyítette, hogy nem esett a hó, így nem takarta be az átlátszó, tiszta jégbe rejtett szépségeket. Szerencsémre a jég kellő vastagsága is biztonságtudattal töltött el. Nem sokat foglalkoztam azzal, hogy esetleg beszakadhat alattam a csúszós felület. Felelőtlen voltam. Igaz, nem itt és ekkor, de a későbbiekben megfizettem ennek az árát. Figyelmemet teljes egészében a technikailag lehető legjobb képek elkészítésére fordítottam. A legnagyobb problémát a csillogásmentes felvétel elkészítése jelentette. A napfény kitakarása az ilyen képek készítésénél a legfőbb feladat. Hatalmas fekete esernyőkkel burkoltam körbe a fotózandó jelenetet és magamat, hogy egyenletes megvilágításban dolgozhassak. Könnyebb volt a dolgom, mikor szürke lepelbe öltözött a táj. Ilyenkor csak a jó kompozícióra és a bemozdulásmentes felvétel elkészítésére kellett figyelnem. A „Madarak” című kép még abban az évben a világ természetfotós pályázatai közül a legrangosabbak között számontartott GDT European Wildlife Photographer of the Year 2017, a természet művészete kategóriában második helyezett lett. Azóta sem volt szerencsém ilyen időjárási körülményekhez. De türelmesen várom a legközelebbi lehetőséget.